A barátnőm valószinűleg az egyik legnagyobb Alanis Morisette rajongó az országban. Nem csoda tehát, hogy múlt hét elején összesen közel 1300 km-t utaztunk azért, hogy megnézzük és meghalgassuk Alanis koncertjét a Salzburg Arénában. Hétfő reggel bezsúfoltuk magunkat a Megane Berline-be (épp egyhetes volt aznap az autó, tehát ezzel az úttal sikerült is abszolválni a bejáratás idejét), majd egy viszonylag eseménytelen út után megérkeztünk. Egy korsó Edelweis eltüntetése és a megfelelő mennyiségű Mozart tallér + Milka csoki megvásárlása után összesen másfél órát vártunk az Arena előtt az egyre duzzadó tömeggel a kapuk kinyitására. Apropó, azt észrevettétek már, hogy az osztrákoknál kapható Milka és az itthoni igen durván különbözik mind ízben, mind minőségileg (az árat meg ne is említsük)?

Szóval, 7 előtt néhány perccel beengedték a tömeget: iszonyatos tolakodás után igen gyorsan sikerült bejutni és szinte közvetlenül a korlát mögött elhelyezkedni. Mi négyen mentünk (baratném, a huga, Eszter, aki a barétnőm barátnője és én), pár percen belül mégis egy kisebb tömegnyi magyar állt körülöttünk egy "Szeretlek" feliratú lepedővel felszerelkezve. Ehhez annyit érdemes tudni, hogy Alanis nagyszülei 56-os magyarok, Kanadában telepedtek le, és az édesanyja akcentus nélkül beszél magyarul. A lánya meg szinte egyáltalán nem (az ominózus "Szeretlek" az egyike azon szavaknak amiket mégis).

A közvetlenül mellettünk álló lányról kiderült, hogy nem más, mint a Zanzibár Rita nevű énekese. Small world. Utoljára azt hiszem a 2002-es EFOTT-on voltam a koncertjükön még a Schönherz koleszos társasággal (akiktől ezúton kérek elnézést, hogy olyan ritkán tolom vissza a képem a kollégiumba). Egyesek a Vénus új énekesnőjét is felfedezni vélték egy kicsit arrébb a tömegben, de erről nincsenek megerősített információim. Amúgy az ivararányok eléggé hihetetlenek voltak: az XX/XY arány kb 80/20 lehetett az egész teremre vetítve...

A koncert kicsit késve kezdődött, és még valami noname előzenekarral is meg kellett küzdenie a tömegnek, de 9 után jött Alanis és majdnem két órán keresztül diktálta az iramot. Kimondottan élveztem a koncertet, bár én inkább mentem volna idén is egy újabb Dream Theater koncertre (ha már egyszer 1998-ban, 2000-ben és 2002-ben is eljöttek Budapestre, idén is útbaejthettek volna minket...). Mindegy, kifejezetten jó volt Alanis is, főleg a 47 eurós jegyárat tekintetbe véve:)

Ami engem nagyon meglepett, az a biztonsági emberek viselkedése volt. Egyrészt, mindent be lehetett vinni. Fényképezőgépet (na mondanom sem kell, hogy az enyém a kocsi csomagterében pihent), inni és ennivalót, palackot, meg úgy általában bármit. Másrészt folyamatosan hordták a vizet műanyag poharakban az első soroknak akik meg folyamatosan adogatták hátra a többi embernek.

11 után vége lett a koncertnek, elindultunk kifelé, nem vettünk 25 euróért Alanis pólót, ellenben a lányok beizgultak egy zugárus portékájára, aki 2 euróért A1-es méretű Alanis nyomatokat árult az utcán (az albérlet azóta már megkapta a maga két Alanis poszterét, úgyhogy mostantól minden reggel úgy ténfereghetek ki a konyhába, hogy két darab 60 centis Morissette arc bámul rám az ajtókról)...

Ekkor jött az út izgalmasabb része, ugyanis szállásunk csak Bécsben volt (Eszter nagybátyja rendelkezik egy bécsi lakással, amit éppen nem használtak, és így ingyen megúsztuk a szállás részét az útnak). Bécs Salzburgtól jó két és fél óra a sztrádán 130-140 körüli tempóval. Linznél megálltunk tankolni, de addigra már mindhárom lány aludt. Én csak félig. Megpróbáltam egy Red Bull-lal valamennyire ébren tartani magam, ami többé kevésbé sikerült is. Egészen Bécsig, ahol már megint majdnem leragadt a szemem. Ekkor már hajnal 2 volt és szembesültünk azzal a problémával, hogy meg kellene találnunk a lakást, amit egyelőre a térképen sem találtunk meg. Azután mégis. Igazából nem túl vicces dolog egy órán keresztül a szukcesszív aproximáció módszerét alkalmazni egy ismeretlen városban: menni egy kicsit, megállni, utcatáblát nézni, térképet nézni, irányt belőni, és ezt az egészet iterálni amíg oda nem érünk.

Másnap már csak a hazaút maradt, de csak hármasban, mert Eszter még egy napig Bécsben maradt, hogy onnan Pozsony érintésével egy fapados járaton lejusson a dalmát tengerpartra, ahol a családja már két napja megkezdte a nyaralást:) Onnan szinte interrupt nélkül jön ő is Erdélybe, ahol jövő héten másik 7-8 jogászhallgató lány társaságában 1 hetet túrázgatás és kikapcsolódás következik:) Hiába, nyár van...