Egy élet...

"...Every day sends future to past
Every breath leaves me one less
to my last..."
(Dream Theater)

Az öregember fáradt szemekkel nézte a szegényes viskó sarkában lobogó tüzet. Odakint már a metszõ novemberi szelek fújtak; észak hidegét hozták erre a békés tájra, ahova már évek óta senki sem tette be a lábát rajtuk kívül.

Egyedül volt. Teljesen egyedül. A kicsiny falu, mely tízegynéhány évvel ezelõtt még élettel, fiatalsággal volt teli, most az öregség és az elmúlás falva lett. Két éve volt itt utoljára halotti ünnep, azóta az öreg egyedül élt abban a kis házban, melyben majd egy évszázaddal korábban megszületett.

Megint eltelt két hét. Az öregember egyre fáradtabbnak érezte magát. Nem sokat foglalkozott már az élet dolgaival, csak néha gondolt rá, hogy õ a falu utolsó élõ lakója. A többiek, nos õk már a másik oldalon vannak...

December közepén már tudta, hogy nem sok van hátra az életébõl. Elõkereste azt a keményfából készült koporsót, melyet még a múlt nyáron készített magának. Készült a halálra. Tudta, hogy el fog jönni az a pillanat, ami után minden megszûnik számára létezni, és ami után õ is minden számára megszûnik majd...

Lefektette a koporsót a földre, és szalmát tett az aljára. Arra rongyokat terített, és ráfeküdt a kész fészekre. Végignézett kis házának plafonján, és felkészült a halálra. Elgondolta, hogy milyen lehet megszûnni; eltûnni a világból, és átadni testünket az Anyagnak. Vajon mi jöhet utána? Örök öntudatlanság? Vagy tán egy jobb lét? Vagy egyik sem? Ilyen gondolatok közt aludt el, a földön fekve egy durva koporsóban, szalmán és rongyon...

Arra ébredt, hogy még mindig él. Meg akart mozdulni, de nem tudott. Ereje végén járt már, és biztos volt benne, hogy nem látja meg a másnapot. A kelõ nap besütött kicsiny ablakán, és fényárba burkolta a haldoklót.

Az öregember délelõtt fél tizenegy után pár perccel halt meg. Harminc évvel késõbb egy arrajáró expedíció talált rá a kísértetfalura, ahova csak a novemberi szél hozza el minden évben az Észak hidegét...

(1996)